Kedves Utókor! Tanár kollégák, diákok!
Már gondolataim elején elbizonytalanodtam, vajon mit jelentenek majd ezek a szavak 50 év múlva? Lesz-e még a megszólítás mögött hasonló tartalom, mint a mai? Bárhogy is lesz, nektek üzenünk, mostani Alsóerdősoros tanárok, diákok.
Eljátszottam a gondolattal, mit olvashatnánk, nézhetnénk az üzenetekben, ha nem mi lennénk az első ötven év „birtokosai”.
Talán azt, hogy anno iskolánk tervezője Kismarty-Lechner Kamill egyedi megoldásokkal állt elő, haránt tartófalas épületét lábakra állította, hogy a szűk területen is biztosítani tudja a megfelelő nagyságú iskolaudvart. Ma ezen az udvaron fák, zöld növények, kis fűszerkert, gyerekbarát játékok, műfüves sportpálya és egy különlegesség áll, melyet így hirdettek az újságok: „Ezer négyzetméter szín: Felavatták az ország legnagyobb tűzfalfestményét”.
Talán azt, hogy ebben az iskolában az 1964-ben indult iskola televízió csak hétfő délelőtt sugárzott fekete-fehér adásai hozták be a termekbe a „láttatott” világot, ma pedig interaktív táblákon tanulhatnak a legkisebbek is.
Vagy azt olvashatnánk, hogy az informatika oktatása Magyarországon egyidős iskolánkkal, és 1980-as években, a mikroszámítógépek térhódításával egy időben, indult el egy országos program, melynek célja az volt, hogy az összes iskolába legalább egy számítógép álljon a diákok és tanárok rendelkezésére. Akkor kislemezekre, floppykra mentették az információkat. Mi a helyzet ma? Állandóan cserélődő, modern számítógépek, laptopok, okos telefonok segítik a tájékozódást az információra éhes világban. A floppy ideje lejár, ma pendrive-okon érkeznek a dolgozatok, órai vázlatok, tanulói prezentációk a zsebekben.
Apropó pendrive! Az időkapszulában lapul egy példánya. Erre írtuk rá üzeneteinket szavakkal, képekkel, videókkal. Voltak kétségeink, vajon, mikor eltelik az 50 év, lesz-e még olyan számítógép, mely alkalmas ennek az adathordozónak a „befogadására” és megjelenítésére?
De nem ez az egyetlen, ami elgondolkodtat bennünket!
Vajon megérezhető-e a mondatokból, képekből, hogy iskolánk falai között százával cseperedtek fel a néptáncot megszerető, hagyományőrző lányok, fiúk. Lányok, akik fonott hajukban pántlikával, nyakukban gyöngysorral, keményített alsószoknyákban, fiúk, akik sujtásos mellényben, fényes csizmákban táncolták körbe Európát.
Vajon hallható-e még valahol annak a sok hangnak az üzenete, akik évente többször énekeltek iskolánk kórusában. A Kicsinyek Kórusa, az általános iskolások és a gimnazisták kórusa, akik a díjakat, országos elismeréseket nyertek tucatszám.
Vajon érezhető lesz-e az a szeretet, mély kötődés, ami itt gyereket és tanárt, tanárt és tanárt összeköt? Érezhető-e az a büszkeség, amivel a versenyek győzteseinek neve hallatán érzünk, amivel visszatekintünk volt tanítványainkra, sikereikre? Vajon látható-e az a mosoly, ami arcunkra ül a legkisebb eredmény láttán is vagy látható-e a titokban elővett zsebkendő, a könnytől csillogó szem egy-egy fellépés, gála, koncert közben?
Vajon érezhető-e az nagy szívdobbanás, ami nap, mint nap behoz bennünket iskolánkba a nehézségek ellenére is. Mert az is van, hisz a gyerek mindig gyerek, a felnőtt meg mindig is felnőtt marad!
Kívánjuk, hogy üzenetünk eljusson hozzátok és jó szívvel gondoljatok majd ránk, elődeitekre!
Ja és ne feledjétek a 100. születésnapra meghívni a mostani kisdiákokat, hisz ők még csak fürge lépésű 60-asok, bölcs 70-esek, őszes 80-asok lesznek. A rég múlt idők emlékeivel …
Kocsis Éva
tanár
